Szükségem volt rá.

De folyton szivárgott belőlem, szivárgott a mellkasomon lévő megtépázott sebekből.

Kibaszott dakkais.

Félredobtam az átázott törölközőt, nem törődve a fájdalomsikolyommal, ahogy a mozdulat megrántotta a bőrt, amelynek már be kellett volna gyógyulnia. Felkaptam egy új törölközőt, hogy tönkretegyem, átnedvesítve azt. Megpillantva a zűrzavart, amit a dakkais karmai csináltak a mellkasomból, attól durva nevetés szakadt ki belőlem. Rossz formában voltam, és tőlem… a lány összerezzent.

Bassza meg!

Még mindig éreztem Sera szégyenének savanyú ízét. És ami még rosszabb, az aggodalmának túlságosan vastag íze ott nehezedett a mellkasom közepén, és jobban fájt, mint az istenverte karmolások.

Bassza meg!

Hogy tudta ezt ennyire valóságosnak mutatni? A bűntudatát? Az aggodalmát értem – akit tervezett megölni? Nem mintha nem értettem volna az okait. A sors tudta, hogy szinte bármit megtennék, hogy megvédjem a népemet – és meg is tettem -, de ez egy hatalmas keserű pirula volt, amit le kellett nyelnem. Hogy nem láttam, mire készül. Hogy mennyire kezdtem bízni benne. Hogy kezdtem sajnálni a szívem elvesztését… – Semmi sem számít, – mormoltam.

És nem is számított, mert Sera valószínűleg mindig is tudta, hogy tudok olvasni az érzelmekben. Játszotta a saját játékát. Jó sorsok, tudtam, hogy nem ő volt az első, aki ilyen ügyesen manipulálta az érzéseit. Nem pontosan ugyanezt a szarságot csinálta Veses is? Még mindig próbálkozott? Nem akartam még egyszer bedőlni neki. De a lány összerezzent.

– Bassza meg, – üvöltöttem, és még több vér ömlött ki a sebeimből, amit nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsek.

Durván kifújva a levegőt, a tükörre emeltem a tekintetem. Alig ismertem magamra. A bőröm sápadt volt, az arcom beesett, az arccsontjaim túl élesek. Árnyékok telepedtek a szemem alá. Az agyaraim kiálltak. Én voltam az, aki úgy nézett ki, mint egy szörnyeteg. Ekkor lehajtottam a fejem, a nyakam kissé túl lazának éreztem a kényelemhez képest. A padló a lábam alatt nem is éreztem, hogy ott van. Ragaszkodtam a hiúsághoz, a földet érve is – vagy legalábbis megpróbáltam. Voltam már ennél rosszabb helyzetben is. A testem összetört. A csontjaim összetörtek.

Ez semmi sem volt. Ezt ismételgettem, még akkor is, amikor éreztem, hogy lelassul a pulzusom. Ez semmiség. De…

Már régen nem ettem. Éreztem, ahogy az éhség marcangol. Napok óta éreztem, de a lehetőségek…a lehetőségek rémálomszerűek voltak.

Végighúztam a törölközőt a mellkasomon, fájdalmamban egy szisszenés szökött ki belőlem.

A fenébe, talán ez kicsit több a semminél. Borzongás futott át rajtam és fehér köd lebegett a szemem sarkába.

Most már csak az alvás volt az egyetlen lehetőség – a földre rogyni és gyógyulni – de ezzel védtelenül hagynám az Árnyországot. Védtelenül hagynám őt. Vicsorogtam.

Nektas és a többiek csak ennyit tehettek.

Lágy energia zúgása nyomta a tarkómat, alig észrevehetően a fájdalom alatt, de éreztem.

Éreztem őt.

A fenébe is, nem. Csak hallucináltam. Kizárt, hogy ilyen közel került volna hozzám anélkül, hogy mostanáig ne éreztem volna meg. Kibaszottul kizárt, hogy itt volt.

– Nyktos.

Minden izmom összeszorult a hangja hallatán. A hiúságom szorítása megfeszült. Nem lehetett itt. Lassan felemeltem a fejem és az ezüstszőke fürtök zuhataga áttörte a látásomat elhomályosító árnyékokat. A fürdőkamra bejáratánál állt, felemelt állal, egyenes vállakkal és úgy állt a lábán, mint…mint egy harcos, aki csatába indul. Láttam őt.

Gyönyörű volt.

A tartását. A mellkasának emelkedése és süllyedése minden egyes lélegzetvételnél feszítette a fűzőjét.

Testének végtelen domborulatait. A dacosságát. Azt az átkozottul dicsőséges haját. A buja száját.

Minden gyönyörű volt benne, még a hazugságai is.

A lélegzet, ami kijött belőlem, szaggatott volt és nem vettem levegőt, amíg bámultam őt és számoltam a másodperceket, amikor éreztem a pulzusom dobbanását. – Tisztán emlékszem, hogy megmondtam Nektasnak, hogy vigyen el téged egy biztonságos helyre, ahol nem keveredhetsz bajba.

– Igen, nos, azt hiszi, hogy hallgatott rád. – Túl sok másodperc telt el két dobbanás között.

– Nem hallgatott.

Nyelt egyet, a tekintetemet a torka finom vonalára vonva. Az éhség éles szúrása nyílalt a gyomromba és a mellkasomba. Az izmok még jobban görcsbe rándultak.

– Enned kell, – mondta.

Majdnem felnevettem a kihíváson a hangjában, de az a fehér árnyék egyre csak nőtt azokban a most már dobbanások közötti percekben. Alattomos vérszomj. Egy farkasállat, amely a mellkasomba és az elmémbe mélyesztette a karmait, egyre mélyebbre és mélyebbre ásott, amíg már csak a torkában lüktető pulzust láttam. Számoltam köztük lévő időt is.

Folyamatosan. Tele élettel. Tele tűzzel.

Aztán belélegeztem. – És neked, a legutolsó embernek, akit most látni akarok, el kell menned.

Sera megmerevedett, a kihívás egyre nőtt a tartásában. – Enned kell. Ezért vagyok itt.

A tudatosság ködös, borzongató hulláma futott át rajtam. Etetni akar? Az állkapcsom lüktetett. Nem ez volt az egyetlen dolog.

A farkam is.

Megkeményedett abban a pillanatban, amikor kimondta a nevemet, ahogy mindig is tette. A márvány repedezni kezdett az ujjaim alatt, ahogy az ösztönös késztetés, hogy lecsapjak, keményen meglovagolt. Ahogy a farkas erősödött és nőtt. Mozgattam a nyakam egyik oldalról a másikra. – Nem hallottad, amit mondtam?

– De igen. – Sera közelebb lépett.

Az ajkaim felhúzódtak. Túl közel volt az elmém állapotához képest. A fejem teljesen összezavarodott. A farkas egyre jobban előtérbe került. Túl közel volt, mert a vadállat akarta őt.

Megállt a nő, pillanatnyi, boldogító kegyelemdöfést adva. – De nem lennék itt, ha úgy táplálkoznál, mint…mint a többi Ősi.

Felnevettem. Vagy azt hittem, hogy nevettem. Az egyetlen hang, amit hallottam, egy halk, állatias morgás volt.

– És honnan tudnád, hogy mit csinál a többi Ősi?

– Én…nem tudom, de elképzelhető, hogy gondoskodnának róla, hogy ne gyengüljenek le, – ismerte be. – És képesek megvédeni a népüket.

Az utolsó dolog, amire gondolnia kellett volna, az emberek, mert a védelmük volt az utolsó dolog, amire gondoltam, amikor lemondtam a hiúságról és felé fordultam. Jobban kellene aggódnia, hogy megvédje magát, de ehhez legalább egy cseppnyi önfenntartásra lenne szüksége. Soha nem gondol a kockázatokra, nem? És mégis, meglepett. Ahogy a fenevad is.

Meglepődött és izgatott volt. A bolond prédára volt a legkönnyebb vadászni és elfogni. Meghódítani és – egy vékony lélegzetvétel szétválasztotta az ajkaimat. – Tényleg nem félsz a haláltól, igaz?

– Én…mindig is tudtam, hogy így vagy úgy, de korai halállal fogok szembesülni, – felelte, szinte úgy, mintha ez valamiféle vicc lenne.

– Honnan? – A ködös árnyék behatolt az ereimbe, beáramlott a mellkasom üregeibe. – Honnan tudtad, hogy meg fogsz halni?

– Gondoltam, hogy vagy a te kezed vagy az egyik őröd által, ha…

– Ha tényleg sikerülne legyengítened engem? Ha beléd szerettem volna? – A fürdőkamra nyílásához mentem, egy csipetnyi fanyar, citromos nyugtalanságot érzékelve. Nem félelmet. Sohasem félelmet. – Ha sikerülne megölnöd?

Sera bólintott.

A farkas a bőrömnek feszült, miközben végigvettem, ahogy az ajkai szétnyíltak. A melleinek sekélyes emelkedését. A pulzusa lüktetését.

A kevés, amit ízleltem belőle – az az apró csepp, amit elloptam – még mindig ott maradt az érzékeimben, de nem csak erre volt szükségem. Jó sors, szükségem volt rá, hogy magamhoz szorítsam. Magam alá. A vére tűz volt, de a húsa paradicsom. Az erőszakos béke.

És én ezt akartam.

Szükségem volt rá.

El tudtam volna venni. Könnyedén. A fizikai fájdalom elmúlna. Az üresség enyhülne egy kis időre. El tudnám venni…de nem.

Őt.

Elvehetném őt.

Serat.

Ő lenne az, akiből táplálkoznék.

És valószínűleg megölném.

– El kell menned, – mondtam neki.

– Nem fogok.

A farkas üvöltött, amikor azt kiáltottam. – Távozz!

Sera összerezzent – bassza meg, megint összerezzent és én megízleltem…a félelem keserűségét. A félelem ízét. Halk, zsigeri morgás vert visszhangot a mellkasom mélyén. Meg is kellett rémülnie.

De nem mozdult.

És akkor már tudtam, hogy nem is fog.

Ahogy a farkas sem.

– Ha nem mész el, táplálkozni fogok belőled, – figyelmeztettem és már nem éreztem a pulzusom dobbanását. – És közben meg foglak dugni.

Sera belélegzése elért hozzám, ahogyan az izgalom fűszeres, füstös árnyalatai is.

Lényem minden porcikája rá összpontosított. Csak rá. A tekintetem egy pillanatra a szájára esett. Más tehetségekre is tudtam gondolni. A farkam lüktetett, annyira akartam őt, mint amennyire a vérét akartam.

– Ez egy ígéret? – felvonta a szemöldökét. – Vagy csak még több duma?

A vére és az iránta érzett vágy összecsapott, összeolvadt. Most már nem lehetett elválasztani a kettőt. A mellkasom dübörgött. – Vakmerő.

– Azt hiszem, tudod, hogy ez az egyik tehetségem.

– Megölhetlek. Megértetted ezt? Nem ettem már…évtizedek óta. – Ez hazugság volt, de mégsem. Évtizedek óta nem ettem önként. – Most nem bízom magamban. Érted, liessa?

A szépséges vérpír az arcára kúszott. Az álla felemelkedett. – Nem fogsz megölni.

Olyan gyönyörű.

Olyan bátor.

– Bolond, – doromboltam.

– Talán, de még mindig itt állok.

Tényleg.

Sera úgy állt ott, mint egy áldozat. Vagy mint egy ajándék.

És én nem tudtam ellene küzdeni. Nem is akartam. – Hát legyen.

Átléptem a köztünk lévő távolságot, mielőtt esélye lett volna meggondolni magát. Ujjaimmal a hajába túrtam – a puha, selymes hajába -, ahogy hátrarántottam a fejét. Lecsaptam és mélyen a húsába mélyesztettem az agyaraimat. Az első vércseppnél összerándultam és a fenevad felüvöltött a gyönyörtől.

Sera vére.

Forró és sima, először a nyelvemet érte, majd végigfolyt a torkomon. Az íze…minden volt. Mély, erős kortyokban szívtam magamba. Ittam és ittam, közben mozogtam, puha testét az enyém és a fal közé szorítottam, a szám éhesen mozgott a torkán. Megragadta a karomat és a fájdalom kellemes szúrása karcolta az idegvégződéseimet, ahogy a körmei a bőrömbe vájtak.

Édes tűz és napfény íze volt.

Figyelmeztettem őt.

Magamba szívtam, felfaltam az ízét, élveztem. Semmi sem volt olyan ízű, mint Sera.

Semmi.

Elmondtam neki, mi fog történni.

Belefulladtam az ízébe, és a vére forróságába, az érzésbe, ahogy az ereimben csordogál.

Ismerte a kockázatot. Nekinyomódtam testének puhaságának, mohón szívtam a nyakát. Önzően.

És mégis, a lány maradt.

Áldozatként?

Ajándékként?

A törésponton voltam. Éreztem, ahogy a fenevad felkúszik a nyakamon és arra készül, hogy átvegye az irányítást.

Ha hagyom, mindent elveszek tőle. Ezt nem akartam. A vér és a vágy ködében tudtam ezt. Nem akartam, hogy a dacos szikra kialudjon…kioltsam belőle. Nem akartam látni, ahogy az élet kihuny az acélos tekintetéből. Nem akartam megtörni. Minden erőmre szükségem volt, hogy lazítsak. Hogy lazítsak a válla szorításán. Hogy lassítsam a táplálkozásomat. De megtettem, mert akartam őt.

Élve, melegen, alattam…

Benne akartam lenni.

És ő is ezt akarta.

Talán ugyanolyan nagyon, mint én, mert a vére már füstös volt az izgalomtól.

Nyögve a combomat az övé közé nyomtam, miközben a kezemet a válláról a mellkasa domborulatára vezettem, ujjaimat végiggördítettem a mellrészén.

Megremegett alattam, és hagyta, hogy a feje hátraessen a falnak – teljesen átadta magát nekem. És egy pillanatra a fenevad ismét felemelte a fejét. Olyan könnyű lenne engedni neki. Sötét öröm volt egy élet kioltásában. Érezni az utolsó dobbanást a nyelvén. Erősebben szívtam – a hajamba túró ujjainak kuszasága felnyitotta a szemem. Közelebb húzott magához, a combomnak dörgölőzött.

Lassítottam a torkán, ahogy olyan gyönyörűen elolvadt a karjaimban. A farkas és én összeolvadtunk.

Halk örömsikolya elnyomta a vérszomjat.

Újra lassítottam, ahogy megremegett alattam, csípője ismét ringatózott, miközben a hajamat húzta, a gyönyör tüzes hullámát küldve a fejbőrömbe. Olyan csodálatosan vakmerő volt.

Ujjaimat végiggördítve a fűzője szélén, letéptem a ruhát a derekáig. A zihálása egy fülledt csók volt a levegőben. Meleg melleinek érintése a mellkasomon felülírta a vérének szükségét. Felemeltem a számat a nyakáról. – Látni akartam – nem, látnom kellett, amit olyan mohón lepleztem le -, de a feje felemelkedett. A tekintetünk összeakadt, és én…nem tudtam elfordulni azoktól a gyönyörű zöld szemektől.

Olyan merészek.

Olyan bátor.

Ezt akartam neki mondani, de a szavak nem törtek elő, amikor elszakította a tekintetét az enyémről. Nem tudtam elfordítani a tekintetemet az arcáról, a szeplőkről, így pontosan tudtam, mikor pillantotta meg az gerjedelmemet.

Lélegzete felgyorsult, és a kéj íze robbant szét bennem. Hátradőlt a falnak. Lassan leereszkedett a tekintetem a melleinek súlyos duzzanataira és a feszes megkeményedett csúcsokra. Szerettem látni, ahogy a vérem elkenődik a bőrén, különösen azokon a kis mellbimbókon. Előre hoztam a haját, hagytam, hogy a szálak az ujjaim között áramoljanak, miközben végighúztam a fürtöket a mellkasán.

Onnan kellett volna innom. Az ajkam egyik oldala felfelé görbült. A bőre olyan csodálatosan meleg és puha volt a tenyere alatt. Olyan tökéletes. Elakadt a lélegzete, ahogy az ujjaim végigsimítottak a mellbimbóján. Megfogtam a mellét.

Felnyögött. A tekintetem az övére siklott.

Tudtam, hogy hagyja, hogy megkóstoljam.

A fejemet ugyanolyan szorosan a melléhez szorítaná, mint ahogy a torkához.

Sera ajkai elnyíltak. – Eleget vettél el?

A hangja kirángatott a kéj és a szükség kettős ködéből, és visszakényszerített a valóságba. Eleget vettem el? Nyeltem, nyögve a vére ízétől. Többet is tudtam volna, de a vérszomj legrosszabbja már elmúlt. Nem voltam biztos benne, hogy pontosan mikor.

Mielőtt vagy miután széttéptem a ruháját? De éreztem a pulzusom lüktetést, és a farkas visszahúzta a karmait. – Ennek elégnek kell lennie. – Végigsimítottam a hüvelykujjammal az egyik megkeményedett csúcson, vadul kívántam. De én irányítottam. Tudtam, mire figyelmeztettem, de nem volt áldozat. Egy ajándék volt – áruló, de mégis ajándék. És nem akartam, hogy mindkét vágyamnak áldozatul essen.

Hosszú idő óta az egyik legnehezebb dolgot tettem. Kényszerítettem magam, hogy hátráljak.

– Muszáj.

Sera a mellkasomra pillantott és a szemöldökét ráncolta, mintha nem lenne biztos benne, hogy igazat mondtam.

Azonban hallgatott, miközben én a fedetlen húsát néztem. A szépségét. A testem zümmögött. A farkam kurvára fájt, úgy, hogy a kezemmel nem tudtam megszüntetni.

A tekintete ismét az enyémre emelkedett és egyszerre láttam a szemében. Az elszántságot.

Az elszántságát. Megállíthattam volna. De nem tettem. Lefelé nyúlt, lecsúsztatta a ruhát a csípőjéről, teljesen levetkőztette magát – szent szar!

– Sera… – Megborzongtam, és figyeltem, ahogy egyik kezét a mellei közé helyezi és levezeti azokat a karcsú ujjakat a hasán. Semmi sem tudott volna rávenni, hogy elfordítsam a tekintetem. Éppen a köldöke felett állt meg. – Nem vettél el eleget.

Ekkor tényleg nem voltak szavaim.

– Megígérted. – Sera becsúsztatta az ujjait azok közé a bájos combok közé és a nedves melegbe, amit annyira szerettem volna érezni. Élesen lélegeztem be. – Megígérted, hogy táplálkozol belőlem és megdugsz.

Megmerevedtem, a pulzusom hevesen vert. Az ujjai eltűntek benne…

A köztünk lévő tér is eltűnt. Elkaptam a kezét és a számhoz húztam. Ajkaimat a nedves ujjra zártam, és lenyaltam róla az ízét. Olyan dekadens volt, mint a vére. A tekintetem összekapcsolódott az övével. – Így volt. – mondtam, a hangomat elmélyítette a szükség. – Pontosan figyelmeztettelek, hogy mi fog történni.

– Igen.

A tekintetem a melleire vándorolt. Ajkam egyik oldala felfelé ívelt. Aztán lecsaptam rá, a fogaimat a dús húsba mélyesztettem, ahogy a karomat a dereka köré fontam. Felemeltem, magamba szívtam a vérét, miközben hagytam, hogy a vére kicsorduljon, ittam belőle, és a megkeményedett mellbimbót szívtam. Hátravetette a fejét, de én elkaptam. A gyönyöre majdnem letaglózott, ahogy az ágy felé fordítottam magunkat és a hátára fektettem. Ujjai a hajamba túrtak, ahogy elhúzódtam és letoltam a nadrágomat. Abba kellett hagynom, hogy igyak belőle, de az íze, ahogyan dicsőségesen engedett a tűznek. A hajlandósága…Egyik kezemet az arcához emeltem, hüvelykujjammal megsimogattam az ajkát. A feje elfordult, és a farkam megugrott, ahogy a szája a hüvelykujjamra zárult. Megremegett alattam, ahogy végighúztam a kezem az arcán.

Nyögdécselve remegtem felette, nem akartam sietni. Hogy felfedezhessem testének minden egyes centiméterét. Hogy felfedezhessem, milyen érzés minden egyes része az ajkaim és nyelvem alatt. De még azzal a kevés tapasztalattal is, ami nekem volt ezekben a testi dolgokban, tudtam, hogy közel vagyok a megtöréshez. Végigsimítottam a kezemmel a másik mellén és a csípője édes domborulatain, a szükség legyőzte a vágyat.

Az ösztönök átvették az irányítást, amikor kettőnk közé nyúltam, a kezem enyhén remegett, ahogy megragadtam magam és a farkam fejét a melegébe vezettem. Beledöftem, mélyet szívtam a melléből, miközben Sera a felfelé billentette a csípőjét, hogy befogadjon engem.

Jó sorsok…

Mélyen benne voltam, még sosem éreztem ilyesmit azelőtt. Lassítva a mély kortyokat a mellénél, a nyelvemmel simítottam végig a mellbimbóján. Torokhangú nyögése magára vonta a tekintetemet. Felemeltem a fejem, hogy a zöld szemek az enyémbe nézzenek. Közénk néztem, láttam, hol csatlakozunk. A látvány éppúgy lenyűgöző volt, mint amilyen érzés volt.

– Gyönyörű, – nyögtem. Egy csepp vére vált el az ajkamtól és a másik mellére cseppent. Lehajtottam a fejem és a nyelvemmel tüntettem el. Aztán folytattam, a számbaba vettem a melle hegyét.

Sera felnyögött, a csípője megrándult, és egy szaggatott nyögést csalt ki belőlem.

Jó sorsok, ez volt…

Elmozdultam, figyeltem a testünket, ahogy visszahúzódtam, majd újra előrenyomultam.

– Ó, istenek, – suttogta Sera, végigsimítva a kezével a vállamon és a karomon.

Remegés növekedett bennem, ahogy a tarkóját átöleltem. A testének feszes szorítása, a gyönyör, amit megízleltem belőle és az enyémből, majdnem túl sok volt. És az is volt. Halandóbb formám tartása kezdett kicsúszni a kezeimből. Sűrű szempillái felemelkedtek, amikor Sera kinyitotta a szemét.

– Nyktos?

Megborzongtam, küzdöttem, hogy visszatartsak egy másfajta fenevadat. Egy Ősit, amely sokkal veszélyesebb volt, mint a farkas.

Sera megérintette az arcom.

Rövid lélegzetet vettem, és azt akartam, hogy lelassuljon a pulzusom. – Én…én még soha nem éreztem ilyesmit.

Valami édes sugárzott belőle, amikor azt suttogta, – Én sem.

Megmerevedtem, mert azt akartam, hogy ez igaz legyen. – Most ne hazudj nekem, még ha ilyen szépen is teszed.

– Nem hazudok. Én sem éreztem még soha ilyet. Soha.

Olyan átkozottul őszintén hangzott. És, bassza meg, azt akartam, hogy ez a pillanat a miénk legyen, hogy valódi legyen.

Még ha nem is volt az, ez nem változtatott azon, hogy szükségem volt erre. Szükségem volt rá. – Most nem nagyon tudom irányítani a dolgokat. Nem akarlak bántani.

– Nem fogsz.

– Ezt nem tudhatod. Nem tudom.

– Akkor sem tudtad, amikor táplálkoztál belőlem. – Sera végigsimított az ujjával az állkapcsomon. – Most sem teszed.

– A belém vetett hited… – A bátorsága majdnem olyan ostoba volt, mint a belém vetett nyilvánvaló bizalma, de mégis ez a lelkem mélyéig megrázott. A kezemet a hajába temette. – Csodálatra méltó, de vakmerő.

– A félelmed nem helytálló. – felhúzta a lábait és a csípőm köré tette. Elakadt a lélegzetem. Ahogy neki is. A térdei az oldalamhoz nyomódtak.

Aztán Sera, egy halandó, átvette az irányítást. Meglepetésemre Sera a hátamra fordított. A helyzetváltoztatás sokkoló volt. Mélyen benne voltam – olyan mélyen, amennyire lehetett.

– De vakmerő vagyok, – lihegte, a mellkasomra helyezve a kezét. Hála az égnek, hogy az volt.

– Jó Sorsok… – Néztem, ahogy előrehajol, a kezeit a meggyógyult mellkasomra helyezte, ami a vére miatt lett ilyen – miatta. A haja vége a mellkasomon táncoltak, valahogy ugyanolyan érzékien, mint a tekintete. Mozogni kezdett, lassan ringatózva. Felnyögtem. – Így…így akarsz megölni engem?

– Nem. – Felemelkedett, amíg csak a farkam feje maradt benne, aztán visszacsúszott. Újabb mély morgás szakadt ki belőlem.

– Biztos vagy benne? – Egyik kezemmel a derekát markoltam, miközben a másikkal a haját fogtam össze, hátrafogva a puha fürtöket, ahogy ringatózott. Látni akartam az egész testét. A holdfényes hajszálait. A melleinek ringását és azt, ahol összeolvadtunk. – És azt hiszem, élvezni fogom a halálnak ezt a módját.

Megpillantottam egy halvány mosolyt az ajkán, mielőtt hátraesett a feje. Megfogta a hajába tett kezem és a szájához húzta. Egy csókot nyomott oda és a mellkasomban lévő üreg bizonytalanul rúgott egyet. Nem pislogtam, amikor végighúzta a kezemet a teste közepén, hogy a nedves melegéhez húzza, amely körülvett engem. Ujjainkat a csiklójához szorította, majd felkiáltott.

– Bassza meg! – felnyögtem, éreztem a gyönyörének növekedését. A csípőm felemelkedett az ágyról. – Túl jó érzés vagy, liessa.

Liessa.

Sera feje előrecsattant, a szemei kinyíltak, ragyogtak, mint két csiszolt smaragd. Az ujjaimat ott tartottam, ahol akarta, izgatta az érzékeny rügyet. Gyorsabban lovagolt rajtam, és én örömmel követtem a vezetését, megízlelve élvezetének füstös fűszerét. Tudtam, hogy közel van. A csípőjének gyorsabb, ringatózó mozdulataiból és a lélegzetvételeinek felgyorsulásából. Éreztem, ahogy a szorítás elkezdődik benne. Lelkesen, megszállottan figyelmet, nem akartam egyetlen pillanatot sem kihagyni abból, ahogy elélvez.

– Ash, – kiáltotta, remegve rajtam. Aztán elvesztettem az irányítást. Nem tudtam, hogy az orgazmusának érzése vagy az ajkairól legördülő név miatt. A levegő elhagyta a tüdőmet, ahogy szorosan magamhoz szorítottam, és egyre erősebben és mélyebben hatoltam belé. A feszültség egyre nőtt. Szorosan tartottam, nem volt köztünk semmi hely. Szükségem volt…

Megfordítottam, mélyen eltemettem benne magam. Egyik karomra helyeztem a súlyomat. Felkiáltott, ahogy a gyönyör lökései végigsöpörtek az egész testemen. Mélyen elmerültem selymes melegében. Csak ennyi kellett. A felszabadulás végigsöpört a gerincemen, és egy elképesztő, lélegzetállító gyönyörben tört ki. A fejem a vállára esett, ahogy keményen magával ragadott, csontjaimig hatolt és úgy tűnt, hogy ez egy boldog örökkévalóságnak tűnő ideig tart.

És Sera…ő hozta el ezt az egészet.

Végig a karjaiban tartott. Mindenhol éreztem. Végigsimított a kezével a hajamon, a hátamon, a karomon. Addig, amíg ki nem merültem, aztán még tovább, és olyan intimitás volt benne, amit még soha nem tapasztaltam. Egy olyan közelség, amit…fontosnak éreztem.

Monumentálisnak.

Furcsán gyengének éreztem magam, felemeltem a fejem és lenéztem Serara. A szemei félig nyitva voltak, részben eltakarva a hajánál sokkal sötétebb szempillákkal. Sera mindig is gyönyörű volt, de a vonásaiba és a szemébe vésődött, a mindig jelenlévő óvatosság eltűnt. Most lágyság volt benne.

Láttam, amikor a tavánál voltunk, és a múltkor este az erkélyen. Olyan ritka volt, hogy így láthattam. A tekintetem megakadt a szeplőin. Olyanok voltak, mint egy csillagkép, amit még fel kell fedezni. A keze megdermedt a hátamon, én pedig kinyitottam az érzékeimet és éreztem valami légieset és lágyat.

De ez alatt annyi minden volt, ami ott bugyogott. Az érzelmek heves vihara alig megfékezve, de én a könnyed ízre koncentráltam. Tudtam, hogy mi az. Elégedettség.

Mert én ezt éreztem ezekben a pillanatokban. Békét. És ez őrület volt számomra. Mintha a tegnap nem is létezett volna. És a holnap sem. Csak a most létezett. Ő. Én. Ez. Azon kaptam magam, hogy a száját bámulom. Azokat a puha ajkakat.

Én…meg akartam csókolni.

Azt akartom, hogy ez az elégedettség, hogy a béke legyen az egyetlen érzés, amit érez. Bámultam a száját, azokat az ajkakat, amelyek ilyen hazugságokat mondtak.

Bassza meg!

Kiszabadítottam magam és a hátamra gurultam, kezdtem elzárni az érzékeimet előtte, amikor éreztem a gyötrelem zamatát. Összeszorult a mellkasom, ahogy felé billentettem a fejem és azon tűnődtem, vajon amit tőle érzek, az valódi-e vagy sem. Azon tűnődtem, hogy miért is érdekel. Tétován az enyémre emelte a tekintetét. – Hogy? – kérdeztem. – Hogyan tudsz ennyire meggyőző lenni?

Megmerevedett, a szomorúság tüskéje egyre erősödött, amíg majdnem, – majdnem hittem neki. – Olvasol az érzelmeimben.

Sera nem csak merész és bátor volt. Okos is. És furcsán mulatságos, hogy dühös, amiért az érzelmeiben olvasok. – Mindent összevetve, ez a cselekedet még csak nem is áll szemben azzal, amit te terveztél, ugye?

– Ettől még nem lesz kevésbé durva, – vágott vissza.

– Gondolom, nem, de nem válaszoltál a kérdésemre. Hogy lehetsz ennyire meggyőző? Tanítottak erre?

Kesernyés düh áradt belőle.

– Engem nem tanítottak arra, hogyan kell erőltetni az érzelmeket.

Ebben kételkedtem. – De tényleg? Áruld el, Sera. Ez nem a csábítás része lenne? Az, hogy rávegyél, hogy szeresselek? Hogy elhitesd velem, hogy érzel valamit irántam? – Egy csipetnyi keserű szégyenérzet árnyalta a dühét.

– Először is, nem tudtuk, hogy tudsz olvasni az érzelmekben. Ha tudtuk volna, akkor valószínűleg ki lettem volna oktatva rá, hogyan érezhetek valamit olyan mélyen, hogy még én is elkezdem elhinni, hogy ez valódi. Másodszor, miért hamisítanék meg bármit is, amit most érzek? Semmi értelme nem lenne. Nem menteném meg a népemet, ha még sikerülne is. És végül, kell-e emlékeztetnem, hogy ne mondd meg nekem, mit érezzek?

Ez volt a lényeg. Nem tudtam, hogy a családja mit tud vagy mit nem, és az érzelmeket lehetett annyira erőltetni, hogy az ember elkezdte elhinni. Talán a legkönnyebben manipulálhatók voltak. Ezt a nehezebb úton tanultam meg. De miért hamisítaná meg őket most?

Összeszorult az állkapcsom, ahogy oldalra fordítottam a fejem. Miért folytatná? A trükknek vége.

Semmi értelme nem lenne.

Csend lett közöttünk. Nem tartott sokáig, mire megszólalt. – Elég vért vettél? Őszintén?

– Több, mint eleget.

– Jó.

Elkezdtem lehunyni a szemem, de éreztem, hogy megmozdul mellettem.

Kinyitottam őket és láttam, hogy felült, kusza haja a vállára omlott. A tekintetem a mellének ívére és a jelre meredt, amit én hagytam rajta. Az elégedettség állatias hulláma száguldott át rajtam. Szégyellnem kellene magam, amiért ezt érzem, de tetszett a harapásom látványa rajta. Nagyon is. Sera elhúzódott tőlem, és az ágy szélére csusszant.

Izmaim megfeszültek. – Mit gondolsz, hová mész?

Átnézett a válla felett. – A hálószobámba?

A szemem összeszűkült. – Miért?

– Miért…is ne mennék? – A mellkasa élesen emelkedett meg. – Vagy máshova kellene küldeni engem? Azokba a cellákba, amelyekre utaltál? Ha igen, akkor legalább felvehetek valami ruhát, amit nem tettél tönkre?

Azt gondolta, hogy…?

Megnyugodtam, éreztem, hogy az ajkaim felfelé ívelnek. – Igen, tényleg tönkretettem azt a ruhát.

Sera egy szívdobbanásnyi ideig hallgatott.

– Nem értem, miért mosolyogsz ezen.

– Ez lesz a kedvenc emlékem még évekig.

– Hát, örülök, hogy ezt hallom, de nem mintha olyan sok ruhám lenne, hogy valaki letépje rólam.

Ránéztem, és nem kellett olvasnom az érzelmeiben, hogy tudjam, ingerült. Az arcára kúszó rózsaszín pír elárulta, amit tudnom kellett. És bassza meg, ha nem élveztem, amikor dühös. Összezavart, de egyben keménnyé tett. Még egy gyors pillantást vetettem a mellén lévő jelemre. – Nem panaszkodtál, amikor megtettem.

Sera szemei r